A piacra járás nekem gyerekkor óta zsigerből jövő szenvedély. Nem azért, mert ennyire tudatos lennék, hanem a piacon beszerzett alapanyag számomra, mint külvárosi gyereknek egy teljesen természetes összetevője volt a mindennapoknak.
Anyám rendszeres kísérője voltam a Bosnyák téren, a sashalmi piacon vagy ha szép kacsát akart venni az újpesti köztéren.
Mindegyiknek megvolt a maga erénye és sajátos hangulata. Ennélfogva a mai napig imádom és saját hétköznapjaim részének gondolom az igazi termelői piacokat.
A Bosnyákon szeretek bóklászni, még akkor is , ha nincs semmi konkrét célom vagy vásárolnivalóm. Jó odaköszönni Margitkának vagy a tojásos néninek, akik gyümölcsöt nyomtak annak idején a gyerekeim kezébe vagy tettek egy – egy megjegyzést…sokszor elég volt egy kacsintás vagy rövid komment: „Vilikém most mángoldot vigyél!”
Nem egyszer megesett a Bisztrós virágkorunkban, hogy kimentem csak úgy, és egy ölre való extra alapanyaggal léptem át az étterem küszöbét. Nagyon jó inspiráció tud lenni egy húsvét környéki piacozás, az ébredő természet sok színes zöldségével együtt vagy az augusztusi pénteki piacok időszaka, amikor harsogóan friss még minden, a nap nem szikkasztotta ki az árut és a barackok, sárgadinnyék, szedrek és málnák illata belengedi az egész teret.
A gyerekeimet ösztönösen tereltem arra, hogy mára imádják a piaci hentesnél elfogyasztott sült oldalast a „sarka” kenyérrel és koviubival. Amitől én jól érzem magam az szerencsére ragályosan terjed rájuk is. Szeretik, ha a piac közepén kihelyezett ezeréves csapnál megmossuk a kezünket és közben a lábunk csupa víz lesz. Imádják, hogy egy marék spontán megvett áfonyán marakodnak séta közben és ezáltal kicsit megfeledkezünk a hétköznapok nehézségeiről.
Mert piacra járni jó…